Az emlékmű a Gerencsérpusztára vezető úttal átellenben, a Kossuth és Honvéd utcák kereszteződésében található. Olyan megfontolásból került felállításra, hogy az eldugott emlékhely mellett az anyatelepülésnek egy nagy forgalmú pontján is legyen jel, ami az évezredes írásos múlttal rendelkező Gerencsérre és országos ipartörténeti jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Az emlékmű homlokoldali felirata:

Az 1000 éves Gerencsér falu emlékére

Bakonytamási Község Önkormányzata

Veszprém Megyei Önkormányzat

Az Elpusztult és a Pusztuló Magyar Falvakért Egyesület

2009.

Ismertető szöveg a hátoldalon:

Az alkotás a szemközti Szent László utcán hajdan megközelíthető Gerencsér falunak kíván emléket állítani. Gerencsér egyike volt annak a kilenc falunak, melyet Szent István a Veszprém városa melletti Veszprémvölgyben alapított apácakolostornak adományozott. Az erről szóló ún. "veszprémvölgyi alapítólevél" a hazai írásbeliség egyik legkorábbi darabja, becses szórványemlék, hiszen görög nyelvű szövegében elszórtan olyan magyar szavak fordulnak elő, mint például a Gerencsér tulajdonnév.

A birtokadományozások korai Árpád-kori gyakorlatához tudni kell, hogy az adományul szolgáló falvakban azonos tevékenységet folytató szolgálónépek laktak, akiknek feladata a birtokos háztartásának ellátása volt. Neveiket foglalkozásukról nyerték, így jöttek létre többek között a Szántó, Halászi, Kovácsi stb. elő- vagy utótagú helységnevek. Ebbe a láncolatba kapcsolható Gerencsér is. E szlávból meghonosodott 'fazekas' jelentésű szó illetve helységnév a király, majd az adományozás után az apácakolostor edényszükségleteinek fedezésére rendelt iparosok faluját jelölte. Az alapítólevél koraiságának ismeretében mindez azt is jelenti, hogy ez az előfordulás a fazekas mesterség első írásbeli említése a Kárpát-medencében.

Gerencséri fazekasságról a későbbi forrásokban már nem esik szó. Középkori, koraújkori társadalma főként jobbágyokból állt, akik mezőgazdasági termékekkel adóztak földesuruknak. A falu tulajdonlásában 1526-ban következett be változás, amikor az ekkor már ciszterci rendi veszprémvölgyi apácáktól csere útján a bakonybéli bencés apátsághoz került. A mohácsi vésszel induló másfél százados török uralom azonban megszakította a korábbi békés élet folyamatosságát, melynek következményeként a birtok elpusztásodott, de pusztulásra jutott maga Bakonybél is. Jószágainak egy része a 16. század végére a pannonhalmi főapátság tulajdonába vándorolt át. Így történt ez Gerencsér esetében is, melynek határát a főapátság sokáig környező falvaknak, uradalmaknak adta bérbe, majd a 18. század folyamán a bérleteket felmondva a területen saját majorsági gazdálkodásra rendezkedett be, amelynek elengedhetetlen feltétele volt a puszta újbóli benépesítése.

Miután az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően a főapátság elesett szabad paraszti tulajdonná váló úrbéres földjeitől, igyekezett a kezén maradt és önellátást szolgáló majorsági gazdálkodás fejlesztésére nagyobb hangsúlyt fektetni. Ekkortól és ezzel összefüggésben nyerte el Gerencsér is a 20. században meghatározó településképét és törzslakosságát. Ebben az időszakban épült a cselédlakások zöme, valamint a gazdasági épületek jelentős hányada: pajták, magtárak, aklok, színek, istállók. A pannonhalmi főapátság itteni birtokától 1945-ben, a nagybirtokrendszer megszüntetéséről hozott rendelet alapján volt kénytelen megválni.

A település sorsát a II. világháború után meginduló társadalmi, gazdasági változások kedvezőtlenül befolyásolták, melynek hatására a lakosságszám az 1960 és 1970 közötti egyetlen évtizedben 57 %-kal csökkent. Néhol ugyan előfordult, hogy az egykori uradalmi puszták dacolva az új körülményekkel, tsz-majorokká alakulva fennmaradtak. Itt ez nem történt meg. A szocialista viszonyok között a korábbi termelési keret immár gazdaságtalannak bizonyult, ami elsősorban az évszázadokon átnyúló földrajzi elszigeteltséggel magyarázható.

Társadalmi oldalról a racionalizáló-körzetesítő szocialista településpolitika a közművek teljes megvonásával igyekezett a lakosságot választás elé állítani. Nem készült portalanított út, az elektromos hálózat csak a bakonytamási erdészházig került kiépítésre, szolgáltatóegység sem létesült. A lakások mindvégig komfort híján voltak. A helyben maradt lakosságnak munkavégzés céljából a környező falvakba kellett nap mint nap ingáznia, míg végül a kényelmesebb, korszerűbb élet lehetősége oda csábította őket. Az 1970-es évek közepéig a maradék is elköltözött, és ezzel bogot kötött egy 1000 éves település történetének fonalára.

Az emlékművet az Árpád-kori kerámiák formakincsének felhasználásával Wittmann Ildikó készítette. Felavatására 2009-ben, a Szent István-féle veszprémvölgyi alapítólevél megerősítésének 900. évében került sor.