Gerencsér Emlékoldal
(1109-2009)

Gerencsér a szépirodalomban


Tatay Sándor bakonytamási születésű író több művében is megemlékezik Gerencsérről:


Hiszel-e a gömbvillámban?

(...)

...Gerencsérnek nem volt kastélya, de még szerény úri háza sem. Kápolnája sem. Egy haranglábot állíttatott csak emlékeztetőül jelenlétére a pannonhalmi apátság, mely ura volt a gerencsérieknek. Ott volt a kedves hangú kis harang, Jézus a feszületen és felettük az Isten, aki minden bizonnyal rajta tartotta szemét a papok erdei birtokán...

Tatay Sándor: Hét szűk évtized - Meglepetéseim könyve

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 72-73.


Gyógyító víz

(...)

Emlékszem egy bizonyos gerencséri Jóska gyereknek a kétségbeesett sírására, jajveszékelésére, mikor egy téli napon az öreg tanító kijelentette, hogy bezárja fél délutánra valamilyen csínytevésért. Jajgatott annyira, hogy majd a falak dűltek. - Mi van hát, mi van veled, no? - A tanítót is meglepte a nagy elkeseredés. - Mi van otthon, tán lakodalom lesz?... - Csak bőgött a mi Jóskánk, csak bőgött. - Vagy tán disznót öltetek? - Te jóságos Isten, de mekkorát - tört fel a sóhajtás a gyerekből -, jaj, de mekkorát! Elmehetett bűnbocsánattal, mert tudta a tanító is, micsoda ünnep a szegény pusztai családnál, ha egyszer disznót ölnek.

Tatay Sándor: Szülőföldem, a Bakony Panoráma, Budapest, é. n. (1967) 36.


Bilincs a falu körül

(...)

Valamikor, a húszas években Szentlászlóról jövet bevert az eső egy ismerős gerencséri családhoz. Vacsora közben találtam őket. Az erőteljes, harminc-egynéhány éves családfő mélytányérból tejet kanalazott, de azt jócskán teleaprította kenyérrel. Az öregember sült krumplit majszolt kenyérrel. Az asszony szalonnakatonákat aprított két fürge szemű gyereknek. Savanyú káposztát harsogtattak hozzá.

- Látja, ilyenek ezek - mondta az asszony - mindegyik csak a kedve szerint. Főztem volna pedig nékik levest. - Mintha szégyenkeznék a szerény vacsora miatt.

- Ez esik jól este - így az ember. - Éjszakára elég ennyi a testnek. A szalonnát majd reggel, amíg akad a háznál. Reggel kell az erő. Nincs igazam?

- A papa is csak krumplit eszik a kenyeréhez szégyenszemre, mintha sajnálnánk tőle. Ám az öreg elégedetten falatozott.

- Esztelen beszéd. Nem krumplit eszem a kenyeremhez, csak harapok időnkint egy kis kenyeret a krumplimhoz. A gyerekeket, azokat biztasd a vacsorával. Az annak a rendje.

- Szégyent hoznak a fejemre, lássa. Pedig, hála Istennek, nem szűkölködünk annyira.

(...)

Az öregember megkínált sült krumplival, a fiatal asszony tányért és kést tett elém. Még azt is megpróbáltam, milyen a krumpli kenyérrel. Jó volt.

Tatay Sándor: Bakonyi krónika Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 235-236.

Bors Richárdnak, a Bakonytamásihoz nagyszülei révén kötődő vadászírónak indulását meghatározták nagyapja vadásztörténetei, amelyeknek helyszíne gyakran volt Gerencsér:


Március

Hajnali öt óra. Lassan kikecmereg az ágyból. Csendben, mert a család még alszik. Gyors mosdás, és a kávéfőzőből áradó kellemes illatok végleg elfelejtetik az álmosan hívogató ágy utáni kellemes kísértést.

A házból kilépve mélyen beszippantja a márciusi erdő édesen keserű illatát. Vállán puska, és a vizsla is odacsapódik mellé esti csavargásából. Mellénye zsebére csap - csak úgy megszokásból -, megvannak-e a lőszerek. Elindulnak. Az erdő csendes még, ág sem roppan, madár sem szól. Hosszú az út a régi, megszokott szalonkázóhelyig, de nem bánja, mert az erdő illata talán ilyenkor a legjobb. A tavasz már ott nyújtózkodik a kertek alatt, és nemsokára, ha felébred, minden zöldbe borul. Néhol már kidugta fejét a havas avarból a hóvirág, a rókamama aggódva várja a nemsokára érkező kölyköket, és a rakoncátlan, mindig éhes vadmalacok is közelebb húzódnak anyjukhoz a hajnali hidegben.

Ugyanoda áll, ahova évek óta szokott: a fiatalos és az öregerdő közti útra. A kutya szorosan a lába mellé ül, és feszülten figyel. Lassan pirkad, megszólal az első rigó, és mintha csak ezt várta volna a többi is, lassan bekapcsolódnak az estig tartó koncertbe. A sötétségből kirajzolódik a fák koronája, az est elillan, mintha valaki - aki minden és mindenki felett való - lámpást gyújtott volna. Míg vár, gondolatai messze kalandoznak: újra a pesti konyhában jár, ahol nagyapja bolondos meséit hallgatta a veszett rókáról, a gerencséri nagy bakról, vagy a vaddisznóról, amibe kettőt kellett lőni. Egy időre megint gyerek lett. Szinte érezte az öreg bagószagát és a régi konyha párás illatát. Látta a rozoga karosszéket, amiből nagyapja folyton mesélt. Még a nagymama hangja is feltűnt a messzeségből: - Hát mesélj neki!

Hirtelen a kutya felkapta a fejét, és a távolba figyelt. A mozdulat kizökkentette az emlékezésből, és újra az erdőben találta magát. Éppen jókor, mert a fiatalos felett megjelent két szalonka. Nem repültek sem gyorsan, sem lassan. Úgy tűnt, mintha a reggeli langyos szél hozná őket egyre közelebb és közelebb. De a vadász nem lő. A puska is úgy lóg a vállán, ahogy otthonról elindult, üresen. Csak a kalapjával int a szalonkák után: - Isten hozott benneteket! Az első szalonkák láttán nagyapja szavai csengenek a fülében: Pontos lövésekkel jó puskás lehetsz, de szeresd a vadat, tiszteld az erdőt, és akkor válik belőled igazán vadász.

A varázslat elmúlt.

Hazafelé már világosban ballagnak. Az erdőn még világít egy-egy havas folt, de nemsokára azokat is elnyeli a közelgő tavasz. Otthon már ébren a család. Ahogy belép az álmos, tejszagú, meleg konyhába, két pizsamás apróság rohan felé.

- Láttál szalonkát, láttál szalonkát? - kérdi kislánya, és kócos haját kisimítja a szeméből.

- Láttam - válaszolja, és megsimogatja pici arcocskáját.

- És le is lőtted? - kíváncsiskodik tovább.

- Az első szalonkát nem szabad lelőni - igazítja ki testvérét a kisfiú.

- Miért nem, te nagyokos...? - néz meghökkenve testvérére.

- Hát ezt sem tudod, te buta? Azért, mert ő hozza a tavaszt...

Bors Richárd: Avarpaplan

Dénes Natur Műhely, Pusztazámor, 2012. 11-14.